Reggel, miközben felöltöztem, a háttérben szólt az M1 közvetítése. Az állami csatornán már kora reggel beharangozták az ünnepi műsorokat és természetesen a Békemenetet is. A hangulat ünnepélyes volt, ahogy ilyenkor lenni szokott – közben mégis feltűnt valami, ami nem hangzott el. Gyenge-Rusz Anett írása.
A Nemzeti Menetről egy szó sem esett. Pedig sokak számára fontos volt ezen a napon. Lehet róla vitatkozni, legyinteni, számolgatni vagy akár letagadni. De a tény az, hogy a nap végére az Andrássy út megtelt emberekkel, gondolatokkal, reményekkel.
Március 15-e nem csupán egy politikai esemény. Sokkal több annál. Ez a nap minden évben emlékeztet arra, hogy a történelem a múltunk, a gondolkodásunk, és ezáltal a jelenünk része is.
Márciusi ifjak 1848-ban és ma
1848-ban fiatalok álltak ki azért, hogy kimondják, amit addig nem lehetett. Tanult emberek voltak. Olvastak, vitatkoztak, gondolkodtak és hittek abban, hogy a tudás számít. A szakértelem az egyik legfőbb érték volt 1848-ban. Az a meggyőződés, hogy egy ország akkor tud előrelépni, ha hozzáértők alakítják: akik tanulnak, kételkednek, kérdeznek és képesek összefogni.
A márciusi ifjak öröksége velünk van, mélyen bennünk.
Abban, hogy hisszük – és hinnünk is kell –, hogy lehet egy országban együtt gondolkodni. Lehetnek különböző a véleményünk, mégis tudunk közös jövőt építeni. Együtt, békésen, jókedvvel és derűvel. Talán most erre lenne a legnagyobb szükség. Láthatjuk, mennyi feszültség gyűlt össze körülöttünk. A zsigeri düh, amely az évek során lassan beépült a DNS-ünkbe is. Ezt kellene valahogy feloldani.
Mert valójában erre szomjazunk: hogy végre fel lehessen egy kicsit lélegezni. Hogy ne egymás ellen, hanem egymás mellett létezzünk.
Ünnepi beszédek
A mai napon elhangzott beszédek ezt a feszültséget próbálták – más-más céllal – megragadni. Orbán Viktor beszédében a szuverenitásról, a békéről és a biztonságról beszélt, arról, hogy a magyaroknak szerinte meg kell őrizniük az ország függetlenségét. Egy mondat különösen sokszor hangzott el:
a választás tétje a „béke vagy háború”.
Szerintem ez a leegyszerűsített keretezés nem méltó az ünnephez. Inkább burkolt fenyegetésnek, megfélemlítésnek hat – olyasminek, amiből a történelem során már volt részünk, és amiből nem kérünk többet.
Ezzel párhuzamosan Magyar Péter egészen más hangsúlyokkal szólt a hallgatóságához. Inkább a változás lehetőségéről beszélt, nem a félelem nyelvén. Egy tisztességesen működő Magyarország felépítéséről, amelynek alapja az egymás mellettiség. Többször visszatért ahhoz a gondolathoz, hogy a politika nem lehet örökös háború. Egy ország jövőjét nem lehet a megosztottságra építeni.
Szerinte most olyan pillanatban vagyunk, amikor egy nemzedék eldöntheti: beletörődik a jelenbe, vagy változtat rajta.
Ahogy hallgattam, egyfajta remény hangját éreztem benne. Vagy méginkább magamban.
Két külön beszéd, két külön nézőpont – és közben ugyanaz az ország, ugyanaz az ünnep, ugyanaz a történelem.
Talán éppen ezért fontos visszanyúlni ahhoz, ami 1848-ban történt. Akkor egy nemzedék elhitte magáról, hogy képes változtatni a saját világán. Nem értettek mindenben egyet, mégis volt bátorságuk gondolkodni, kérdezni és cselekedni.
A történelem, ami kissé másként ismétli önmagát
A történelem sokszor megmutatta már, hogy a változások néha egy apró gondolattal, egy bátor kijelentéssel indulnak. Talán ma is lehetünk ilyenek. Lehetünk bátrak, és rendszerváltó nemzedék. Azzal mutathatunk példát, hogy nem mondunk le a józanságról, a szakértelemről, a párbeszédről – és legfőképpen egymásról.
Én ma online követtem az eseményeket szüleim, férjem és gyermekeim körében, együtt töltve egy szép tavaszi napot. Figyeltük az eseményeket, beszélgettünk róluk, és közben arra gondoltam, milyen fontos ez az ünnep.
Eddig nem voltam elég bátor, hogy erről írjak. Sokszor gondoltam: majd más kimondja helyettem. De lehet, hogy eljött az idő, amikor érdemes megszólalni. Nem csak magam miatt. Így a szívem most egyszerre dobog a helyén és a torkomban.
