Ha ma valaki Dél-Koreát említi, a legtöbbünknek ugyanazok a képek jutnak eszébe. K-pop együttesek, Oscar-díjas filmek, rekordokat döntő sorozatok, bőrápolási trendek vagy a világ élvonalába tartozó technológiai vállalatok. A koreai kultúra az elmúlt években globális jelenséggé vált. Arról azonban jóval kevesebbet beszélünk, hogy ugyanez az ország egy csendesebb, kevésbé látványos, mégis rendkívül gazdag zenei világot is épített magának. A budapesti Koreai Kulturális Központ július eleji jazzprogramjai és a hozzájuk kapcsolódó kiállítás ezt az arcát mutatták meg. Nemcsak a koncerteken keresztül, hanem azoknak a művészeknek a gondolatain át is, akik ezt a kultúrát nap mint nap formálják. Pagonyi Adrienn készített interjút a velük.
A kulturális minták szerepe
Amikor a zongoraművész Cho Yoonseunggel leültem beszélgetni, az első kérdésem egyszerű volt: mitől más a koreai jazz? Arra számítottam, hogy stílusokról, technikáról vagy a hagyományos koreai zene hatásáról fog beszélni. Ehelyett szinte azonnal a koreai társadalomról kezdett mesélni.
– Úgy gondolom, a koreai jazz egyik meghatározó sajátossága azokban a kulturális mintákban keresendő, amelyek mélyen beágyazódtak a koreai társadalomba. Ilyen az új irányzatokra való rendkívüli érzékenység, a gyors tanulás képessége és az a tempó, amellyel a koreai jazzélet fejlődött. Sok tekintetben a koreai jazz fejlődése párhuzamos volt a koreai gazdaság növekedésével.
A válasz első fele akár gazdasági vagy társadalmi elemzés is lehetne. Aztán egyszer csak előkerül egy szó, amelyet nem is próbál lefordítani.
Van egy koreai fogalom: heung. Ez egyszerre jelent spontán örömöt, érzelmi energiát, közös lendületet és kifejező erőt. A koreai zenészek gyorsan befogadják a világ zenei újdonságait, de közben ezt a sajátos energiát is magukkal hozzák. Szerintem ebben a tekintetben a világ bármely kultúrájával felveszik a versenyt.
Beszélgetés közben feltűnik, hogy újra és újra az ösztönösséghez tér vissza, ahelyett, hogy technikáról beszélne.
– A koreai jazz mélyén ott van egy régebbi kulturális örökség is. Olyan egyensúly, amely elfogadja a szabálytalanságot, az aszimmetriát és azokat a kapcsolatokat, amelyeket nem lehet pusztán számításokkal vagy matematikai pontossággal megmagyarázni. Ez nagyon közel áll ahhoz a szemlélethez, amely a tökéletlenség szépségét keresi.
Hogy ezt érzékletesebbé tegye, a zenéről hirtelen a mindennapi életre vált.
– Gondoljunk csak a hagyományos hanbokra. Régen sok koreai édesanya nem pontos méretek alapján készítette el, hanem tapasztalatból, intuícióból és arányérzékből. Vagy az Ido teáscsészékre, amelyeket a mesterek nem előre elkészített tervek szerint formáltak meg, hanem a pillanat érzékenységére hagyatkozva. A koreai jazzmuzsikusok is hasonló rugalmassággal reagálnak a zenére.
A jazz, mint gondolkodásmód
Ahogy hallgatom, egyre világosabbá válik, hogy számára a jazz nem elsősorban műfaj. Inkább gondolkodásmód.
Ezt megerősíti akkor is, amikor arról kérdezem, mitől lesz valakiből igazán jó jazzmuzsikus.
Nem hiszem, hogy egyetlen tulajdonság meghatározhatná ezt. A technikai tudás, a szabadság vagy a kreativitás fontos, de nem ezek jelentik a lényeget. Számomra a legfontosabb az ember jelleme és az egész életen át tartó fejlődés iránti elkötelezettsége. Gyakran úgy fogalmazok, hogy a jazz egy spirituális gyakorló élete. Amikor az ember élettapasztalata, zenei tapasztalata, kíváncsisága és emberi érettsége összeér, akkor a technika már természetes következménnyé válik.
A beszélgetés végén már nem tudom megkerülni azt a kérdést, amely valószínűleg minden európai fejében felmerül.
– Ha a világ Koreáról elsősorban a K-pop miatt beszél, akkor vajon jut-e hely a jazznek?
Cho Yoonseung egy pillanatig sem állítja szembe a kettőt.
– Ha a K-pop a koreai populáris kultúra globális arca, akkor a koreai jazz az ország kulturális identitásának egy másik fontos dimenzióját mutatja meg. Megjelenik benne az intellektuális kíváncsiság, a művészi mélység és a világ felé való nyitottság. Ebben az értelemben a koreai jazz nem egyszerűen egy zenei műfaj, hanem a kortárs koreai művészet élő kifejeződése.
„Három évre mentem Párizsba. Harminc év lett belőle.”
Youn Sun Nah ma a nemzetközi jazzvilág egyik legismertebb koreai előadója. Könnyű azt gondolni, hogy mindig is erre a pályára készült, ő azonban rögtön az elején kijózanít.
– Ezen sokat gondolkodtam. Vajon jó döntést hoztam, vagy rosszat? Az ember ezt sosem tudja biztosan. Csak döntéseket hoz.
Amikor a jazz felé fordult, szinte semmit nem tudott róla.
– Nem ismertem a jazzt. Egy zenész barátomat kérdeztem meg, mit tanulhatnék. Azt mondta, klasszikus éneket már késő elkezdeni, próbáljam ki a jazzt. Visszakérdeztem: „Mi az a jazz?” Erre azt felelte: „Ez az eredeti populáris zene. Ha ezt megtanulod, bármit el tudsz majd énekelni.” Ennyit tudtam róla.
A következő döntése szintén ösztönös volt.
Nagyon szerettem a francia sanzonokat, és hallottam, hogy Párizsban működik az egyik legrégebbi jazziskola. Ezért mentem Franciaországba. Úgy terveztem, három évig maradok. Azt hittem, ennyi idő alatt meg lehet tanulni a jazzt. Aztán rájöttem, hogy ehhez egy élet is kevés. A három évből harminc lett.
Nem úgy beszél a karrierjéről, mint egy gondosan megtervezett útról. Sokkal inkább úgy, mint egy sor egymásra épülő kíváncsiságról.
A beszélgetés közben szóba kerül valami egészen más is. A többség ma a K-beautyn keresztül találkozik Koreával, ezért megkérdezem, milyen érzés volt Párizsba érkezni egy olyan országból, ahol a külső megjelenésnek különösen nagy jelentősége van.
– Amikor megérkeztem Európába, az volt az érzésem, hogy az emberek nem igazán törődnek azzal, hogyan kellene kinézniük. Párizsban a világ minden tájáról érkezett embereket láttam. Olyan ruhákat viseltek, amilyeneket korábban soha nem láttam. Akkor értettem meg először, hogy egyszerűen lehetsz önmagad. Számomra ez igazi szemfelnyitó élmény volt.
Ezután visszakanyarodunk a zenéhez.
Felvetem neki, hogy a világ ma már ismeri a K-popot, a koreai filmeket és sorozatokat. Vajon ez segítette a koreai jazzt is?
– A koreai jazz története nagyon rövid, különösen, ha Franciaországhoz hasonlítjuk. Még mindig nagyon fiatal. Kevés ember hallgat jazzt, kevés helyen lehet élőben játszani. Ugyanakkor sok minden változik. A YouTube-nak köszönhetően a fiatal zenészek ma már bármikor megnézhetik Keith Jarrett koncertjeit vagy a legnagyobb jazzmuzsikusokat. Amikor én elkezdtem, szinte egyedüli koreaiként tanultam külföldön. Ma már ez egészen másképp van.
Azt mondja, a jazz talán mindig kisebbségi műfaj marad, de nem is ez benne a legfontosabb.
A jazz varázsa az, hogy soha nem öregszik meg. És bárkivel tudsz együtt játszani. Akkor is, ha nem beszélitek egymás nyelvét. Elég, ha elkezdtek egy ismert standardet, és a brazil, a koreai vagy a francia zenész ugyanazt a nyelvet fogja beszélni. Ez benne a gyönyörű.
Kultúrák találkozása
Miközben Cho Yoonseung a koreai kultúra felől közelített a jazzhez, Youn Sun Nah éppen az ellenkező irányból indul. Nála a jazz az a közös nyelv, amelyen keresztül különböző kultúrák találkozhatnak.
Amikor azt kérem tőle, mondjon valamit azoknak, akik még csak most ismerkednek ezzel a műfajjal, nem lemezeket vagy előadókat kezd felsorolni. Egy egészen hétköznapi példát hoz.
Azt szeretném, ha az unokaöcséim a világ minden ételét megkóstolnák. Ne csak kimcsit egyenek. Kóstoljanak pizzát, tésztát vagy akár gulyást is. A zenével is ugyanez a helyzet. Nem szeretném, ha csak K-popot hallgatnának. Fedezzenek fel minél többféle zenét. A jazz csak az egyik közülük. Ha nem tetszik, semmi baj. De az élmény, hogy kipróbáltad, akár az egész életedet is megváltoztathatja.
A zene mögött mindig ott van az ember
A Koreai Kulturális Központ egy kiállításnak is otthont ad. A falakon jazzmuzsikusok. Nincsenek hatásvadász pillanatok, nincs látványos színpadi teatralitás. Sokkal inkább tekintetek, mozdulatok, csendek.
A képek készítője, Nah Seung-yull több mint húsz éve fényképezi a koreai jazzéletet. Amikor arról kérdezem, mikor érezte először, hogy ezt a világot másoknak is meg szeretné mutatni, nem egy híres koncertet vagy nagy találkozást említ.
– Több mint húsz éve történt, amikor feladtam azt az álmomat, hogy zenész legyek, és fotográfusként kezdtem dolgozni. Először néztem a művészeket a keresőn keresztül, nem a színpadról. Aztán, amikor először fotóztam a Jarasum Jazz Fesztivált, úgy éreztem, ezt az élményt szeretném másokkal is megosztani. A világ minden tájáról érkező zenészek új nézőpontot nyitottak számomra.
Fotósként egészen más szemmel figyeli ugyanazokat az embereket, akiket a közönség.
Megkérdezem tőle, képes-e egy fénykép olyasmit megmutatni, amit egy koncert vagy akár egy videó sem.
A zene az időben bontakozik ki, a fénykép viszont egyetlen pillanatot őriz meg ebből a folyamatból. Egy videó végigvezeti a nézőt egy előadáson, egy fotó viszont teret hagy a képzeletnek. Szerintem éppen ez a legnagyobb ereje.
Amikor arról kérdezem, melyik képe áll hozzá a legközelebb, ismét nem a reflektorfényről kezd beszélni.
– A legmeghatóbb pillanatokat szinte mindig a színfalak mögött éltem át. Ott már nem előadókat látok, hanem embereket, akik a zenén keresztül mesélnek magukról. Sokszor ezek a csendes pillanatok mélyebbek, mint maga az előadás.
Talán ezért sem lep meg a válasza arra a kérdésemre, hogy fotósként először a művészt vagy az embert látja-e.
Először természetesen az előadót látom a színpadon. De ahogy egyre mélyebben figyelem a koncertet, fokozatosan megjelenik előttem az ember is. A zenéjén, a mozdulatain, az arckifejezésein keresztül érzem meg, milyen életet élt. Ezért vonzanak jobban a csendes pillanatok: amikor két szám között ellazul, amikor a társára néz, vagy amikor véget ér a koncert. Szerintem ezek mutatják meg igazán, hogy ki ő.
A beszélgetés végén azt kérdezem tőle, mit szeretne, ha egy magyar látogató hazavinne erről a kiállításról.
– Sokan talán nem ismerik a képeken szereplő embereket, és nem hallották a zenéjüket sem. De ha egy fotó előtt megállva elképzelik a zenét, a kultúrát, vagy akár csak megéreznek valamit a művész érzelmeiből, nekem már elérte a célját. Mindenekelőtt azt szeretném, ha ezek a képek segítenének felismerni, hogy a koreai és a magyar zene nem valami távoli, idegen dolog, hanem képes összekötni az embereket.
A koreai jazz története azért érdekes, mert egy kevésbé ismert oldalát mutatja meg ugyanannak a kultúrának. Egy olyan oldalát, ahol a kíváncsiság, a nyitottság, az egymásra figyelés és a folyamatos fejlődés ugyanúgy a művészet része, mint maga a zene.
