Megrendülve olvastam vasárnap a Nyitott Akadémia sorait, miszerint hetvennégy éves korában elhunyt Angster Mária pszichológus, pszichoterapeuta, a családállítás hazai úttörője. Közel húsz évvel ezelőtt egy családállítással kezdődött a saját önismereti utam. Sok év személyes tapasztalat után 2024-ben magam is rendszer- és családállító lettem. A magyarországi családállítás történetében dr. Angster Mária megkerülhetetlen név. Kolléganőnk, Esztergomi Katalin személyes búcsúja.
Mária pszichológusként és pszichoterapeutaként több területen dolgozott gyerekekkel, családokkal és súlyos, krónikus betegek lelki támogatásával foglalkozott. Ezekben a helyzetekben találta meg és kezdte el egyre tudatosabban használni a családállítás módszerét, amelyben a családi rendszerek láthatatlan dinamikáin keresztül közelített az egyéni szenvedéstörténetekhez. Később már nemzetközi szinten is a módszer egyik meghatározó alakjaként tartották számon. Oktatóként és kutatóként is sokat tett azért, hogy a családállítás ne csupán egy „izgalmas technika”, hanem komolyan vehető szakmai eszköz legyen.
A róla megjelent megemlékezések is következetesen elkötelezett és szenvedélyes szakemberként írják le, aki nemcsak népszerűsítette a családállítást. Sokat tett azért is, hogy a módszer mögött valódi pszichológiai tudás és etikai tartás legyen. Előadásaival, könyveivel és kutatásaival újra és újra azt üzente, hogy a családállítás nem játék. Sokkal inkább egy komoly pszichoterápiás beavatkozás, amelyhez képzettségre és megdolgozott önismeretre van szükség.
Személyes hálával az önismereti úton
Saját önismereti utamat ma is folyamatosan járva – többek között testorientált megközelítésben –, pontosan érzem ennek az üzenetnek a súlyát. Aki családállítóként dolgozik, nem csupán egy módszert használ, hanem emberek életével, kapcsolataival, rejtett sérüléseivel kerül kapcsolatba. Ez valóban komoly, felelősségteljes vállalás. Számomra az, ahogyan dr. Angster Mária a képzettséget, a megdolgozott önismeretet és a szakmai határok tartását hangsúlyozta, máig egyfajta szakmai iránytűként szolgál.
Angster Mária több előadásában is hangsúlyozta, milyen gyakoriak a meg nem született ikertestvérek történetei.
Az én első állításom is úgy indult, hogy felmerült az ikervesztés lehetősége. A módszert nem ismerőknek talán hihetetlen, de bizonyos testhelyzetek, mozdulatok, mondatok nagyon egyértelműen utalhatnak erre a dinamikára. Nekem többször is volt kifejezetten ikerállításom, ezekben egészen sajátos, nehezen megfogalmazható, mégis felszabadító élmény szembenézni ezzel a történettel.
Az első állításom végül nem ikerállítás lett, hanem egy úgynevezett Fiore-állítás. Edith Fiore Nyugtalan holtak című könyvének szemléletében, mely a határhelyzetekkel való munka egy másik formája. Ebben a megközelítésben a „nyugtalan lelkekkel”, megszálló szellemekkel végzett terápiás munka kerül előtérbe. Az, hogyan lehet ezeket a folyamatokat a kliens érdekében megnyugtatóan rendezni. Ez a vonal még inkább megkívánja a tér tartását és a szakmai józanságot. Itt különösen nagy a beavatkozás súlya. A legkisebb szakmai könnyelműség is komoly következményekkel járhat, akár a személyiség szerkezetének felborulásához, széteséséhez vezetve.
A saját tanulói pályámon, amikor a családállítás és a rendszerszemlélet mélyebb megértését kerestem, Angster Mária könyvei, előadásai és különösen az a szakmai alázat, amellyel a módszerről beszélt, újra és újra irányt mutattak. Képes volt hidat építeni a tudományos gondolkodás, a lelki tapasztalat és a spirituális dimenziók között. Anélkül, hogy ezek bármelyikét kizárta volna. Nem tett különbséget hit és tudás között, számára a lélek munkája mindig valóságos, emberi és mélyen tiszteletet érdemlő folyamat volt.
Angster Mária szerint a gyógyulás kollektív történet
Munkáján keresztül sokunkban elültette azt a meggyőződést, hogy a gyógyulás nem csak egyéni, hanem kollektív történet is. A családállításban megnyilvánuló rend, a generációkon átívelő minták megértése és rendezése olyan ismeret, amely túlmutat a terápiás kereteken. Társadalmi és szellemi tanításként is maradandó. Az ő öröksége abban is megmutatkozik, ahogyan ma egyre többen igyekeznek etikus, határokban tartott, valóban segítő módon dolgozni.
Talán ez a legnagyobb ajándék, amit hátrahagyott. A tiszta jelenlét iránti vágy, a belső munka becsülete, és az a hit, hogy minden rendszer gyógyulni képes, ha elismerjük benne a szeretet rendjét.
Amikor most visszagondolok első állításaim pillanataira, már nemcsak személyes élményként látom őket. Sokkal inkább annak a hosszú láncolatnak a részeként, amelyben azok a terapeuták, tanítók és kliensek kapcsolódnak össze, akik mind tőle kaptunk útravalót.
Dr. Angster Mária neve így nem csupán egy módszer történetébe íródott be. Azok szívébe is, akik hiszik, hogy a belső rend helyreállítása egyszerre emberi és szent folyamat.
Halálával nemcsak egy kivételes szakembert veszítettünk el, hanem egy olyan embert is, aki megmutatta, hogyan lehet a szenvedést tágabb összefüggésbe helyezve, méltósággal hordozni. Aki egyszer megtapasztalta, mit jelent egy biztonságos, jól tartott térben ránézni a saját történetére, az érzi igazán, milyen örökséget hagyott ránk. Az a tekintet, amellyel a családi rendszerekre és az emberi lélekre nézett, tovább él mindazokban, akik az ő munkája nyomán ma is mernek csendben figyelni, kérdezni, és egy kicsit nagyobb helyet adni magukban az életnek, mindazzal együtt, amit hozunk, és mindazzal, ami még lehetségessé válhat.
