Felülvizsgálják a jégkármérséklő rendszer működését és szakmai felügyeletét. Ezt közölte Bóna Szabolcs agrár- és élelmiszergazdaságért felelős miniszter május 29-én, pénteken a Facebook oldalán. Erdős Renáta írása.
A döntés hátterében az áll, hogy az ország különböző térségeiben eltérően ítélik meg a rendszert.
Míg sok gazdálkodó továbbra is fontos védekezési eszköznek tartja a jégesők okozta károk mérséklésében, addig a keleti országrészben egyre többen hozzák összefüggésbe működését a tartós csapadékhiánnyal és az ismétlődő aszályos időszakokkal. A szakmai szervezetek szerint ugyan nincs tudományosan igazolt kapcsolat a jégkármérséklés és az aszály között. A vita ráirányította a figyelmet egy sokkal súlyosabb problémára: Kelet-Magyarország egyre súlyosbodó vízhiányára és a táj kiszáradására.
Vízhiány és aszály: Magyarország keleti fele lassan kiszárad.
Nem egyik napról a másikra, nem egy rendkívüli nyár következtében – hanem évek, sőt évtizedek óta tartó, lassan mélyülő folyamat eredményeként. A számok magukért beszélnek: a 2021 és 2024 közötti négy évből háromban az ország területének legalább 70 százalékát sújtotta aszály, miközben az ezt megelőző húsz évben ez mindössze hétszer fordult elő.
Az Alföld a legkiszolgáltatottabb.
Az Alföld középső és keleti tájain sokfelé a felszínhez közeli talajrétegekben már régóta kritikus a csapadékhiány. Az elmúlt 30 nap csapadékösszege ezeken a területeken sokszor a szokásos mennyiség felét sem éri el, míg a Dunántúl nyugati vidékein rendszerint több eső hull. Az aszimmetria tartós és egyre élesebb: az ország kettévált egy relatíve nedves nyugatra és egy egyre szárazabb keletre.
A talaj mélyebb rétegei sem menekülnek. A Homokhátságon és az Alföld középső sávjában fél–egy méter mélységben, 90–190 milliméteres vízhiány mérhető, és az alföldi területeken a mélyebb talajrétegek ősz végi–téli feltöltődése olykor el sem indul. Ez nem csupán egy nyári aszály utóhatása – ez a talajvízkészlet tartós, halmozódó fogyása.
Az ördögi kör: amit elvezettünk, most hiányzik
A vízhiány nem kizárólag az éghajlat számlájára írható. Magyarország vízgazdálkodása évszázadokon keresztül egyetlen logika mentén épült fel: a vizet el kell vezetni. A 19. századi nagy folyószabályozások és lecsapolások nyomán a történelmi Magyarország 38 600 négyzetkilométernyi árterét 2300 négyzetkilométernyi, töltések közé szorított hullámtérré zsugorítottuk, miközben a vízgazdálkodásunkat úgy alakítottuk, hogy a vizet minél hamarabb átfolyassuk az országon.
Az eredmény egy sajátos paradoxon. A Nemzeti Agrárkamara (NAK) honlapján október 14-én publikált összefoglaló szerint az ország területére beérkező víz mennyisége 98 köbkilométer (km3) évente, míg a kiáramló víz mennyisége eléri akár a 105 km3 éves mennyiséget is, „miközben a hazai eredetű vízkészlet mennyisége mindössze 7,1 km3/év”, amelyből a felszíni lefolyás 4,2 km3-t, a felszín alatti utánpótlódás pedig 2,9 km3-t tesz ki évente.
A vízgazdálkodás elavult szemléletét nemcsak a mérnöki hagyomány, hanem konkrét jogszabályok is fenntartják. A belvízcsatornák zömét kizárólagosan az állami vízügyi igazgatóság kezelheti. Ez a 2014-es nagy centralizáció óta van így, amikor az állam átvette a csatornákat a helyi vízgazdálkodási társulatoktól és önkormányzatoktól. Eközben az egyik rendelet a belvizet károsnak és levezetendőnek tekinti, a másik a felszíni vízborítást védi.
Így a két logika egymásnak feszül.
Az aszálykárok anyagi értéke mára húszszorosa az árvízkárokénak – mégis a rendszer reflexei még mindig inkább az elvezetésre vannak kalibrálva, mint a visszatartásra.
Nemcsak a termés, az állatok is megszenvedik
A vízhiány hatása nem áll meg a szántóföldnél. Az ország keleti részében az aszály idején alig van takarmány. Azonban ezekben az időszakokban kellene feltölteni a készleteket a következő évre. A vízhiány hatása nem áll meg a szántóföldnél. Az alföldi állattartók kettős szorításba kerülnek. Egyrészt a saját legelőik és takarmánytábláik adnak kevesebbet, másrészt a piacon is megugrik a takarmány ára, hiszen mindenki ugyanabból a szűkülő készletből vásárol.
Az aszály hatása az állattenyésztésre részint közvetlen, részint közvetett. Az állatok szenvednek a tartós melegben és a vízhiánytól. A legfőbb közvetett hatást a takarmányhiány okozza, amely az egész állattenyésztés gazdasági értékére kihat. A legeltető tartás különösen sérülékeny. Ha a legelők kiégnek, a gazdának vásárolt takarmányon kell átteleltetnie az állatait.
Ez sok kisebb gazdaságnak egyszerűen nem éri meg. A végeredmény sokszor az állatállomány csökkentése.
A gazdák kénytelenek voltak leépíteni állatállományukat a takarmány- és vízhiány miatt. Ez közvetlen gazdasági veszteséget jelent – ami egyszer elvész, azt nem könnyű visszaépíteni. A szakértők létkérdésnek tartják a fásított legelők és agroerdészeti rendszerek kialakítását. Ezek egyszerre védenék az állatállományt, javítanák a mikroklímát és növelnék a táj ellenálló képességét.
A vadállomány sem kivétel.
Aszályos időszakban a vadon élő állatok itatóhelyeinek vízutánpótlása is kritikussá válik. A vízhiány közvetlen károkat okoz a vadállományban, a kiszáradó patakok és források miatt a szarvasborjak és őzgidák túlélése kerül veszélybe. A hivatásos vadászokra ilyenkor különleges teher hárul. Az itatókat heti több alkalommal is friss vízzel kell feltölteni, mert az állatok a poshadt vízból megbetegedhetnek.
A vízhiány azonban nemcsak szomjat okoz.
A forró, száraz időjárás kedvez az aflatoxin terjedésének, amely különösen veszélyes a vadállományra. A nőivarú egyedeknél vetélést és meddőséget okoz, a hímivarú állatoknál a spermiumok pusztulását idézi elő. A szarvasféléknél pedig agancstő rothadást és abnormális agancsképződést eredményezhet.
Az aszály egy másik következménye a gazdáknak is fájdalmas. A nem megfelelő élőhelyi viszonyok a vad erősödő migrációjához vezetnek, ami a vadgázolások számának növekedését is eredményezheti.
Változás jön – de lassan, és nem mindenkinek
Az elmúlt években az állam is érzékelte, hogy paradigmaváltásra van szükség. Eddig évszázadokon át a víz leeresztése volt a feladat, most már a megtartása. Jelenleg 15 megyében 118 helyszínen folyik vízvisszatartás. Ennek kerete a „Vizet a tájba” program, amelyet 2025 elején hirdettek meg az Országos Vízügyi Főigazgatóság koordinálásával.
A program lényege, hogy a gazdák helyrajzi szám alapján online felületen felajánlhatják területüket időszakos elárasztásra, hogy a Vízüggyel közösen megtalálják a víz helyét a tájban. Ez nem öntözést jelent – hanem azt, hogy belvizet vagy csatornából érkező vizet vezetnek a földre, ami lassan beszivárog a talajba, és hosszabb távon javítja annak vízháztartását.
A program révén a talaj nedvességtartalmának javulásával akár 20–30 százalékkal is nőhet a terméshozam a száraz időszakokban.
Fontos garanciát is tartalmaz a rendszer. A mezőgazdasági területek időszakos elárasztásával ideiglenesen kivonható a föld a művelés alól, és ez nem jár az alaptámogatás megvonásával. Ezen túl a program összeegyeztethető az Agrár-környezetgazdálkodási Program előírásaival, így az elárasztott területek egyéb támogatásokra is jogosultak maradnak.
A fogadtatás elsőre biztatónak tűnik
Közel 800 termelő mintegy 20 ezer hektárnyi mezőgazdasági területet, a természetvédelem és az erdőgazdálkodás pedig további 40 ezer hektárt ajánlott fel vízpótlás céljából. A valóság azonban jóval visszafogottabb képet mutat. Az igényeknek egyelőre csupán 10 százaléka teljesíthető, főként a vízhiány miatt, és a szakértők szerint sok gazda földje egyáltalán nem alkalmas arra, hogy elárasszák.
Ez elvezet a program egyik alapvető korlátjához: a kisüzemi őstermelők jelentős része számára mindez nem járható út.
Egyrészt sokan nem rendelkeznek olyan földterülettel, amely domborzati vagy talajtani adottságai miatt egyáltalán alkalmas lenne az elárasztásra. Másrészt aki kizárólag a saját termésből él, az nem engedheti meg magának, hogy akár ideiglenesen is kivonjon egy parcellát a termelésből.
A változás ára: ki marad le?
A „Vizet a tájba” program tehát elsősorban azoknak kedvez, akik nagyobb, összefüggő, és domborzatilag alkalmas területekkel rendelkeznek. Így jellemzően a közép- és nagyüzemeknek. A kisgazdák, az őstermelők, a néhány hektáron gazdálkodó családi vállalkozások számára a rendszer egyelőre inkább ígéret, mint valóság.
Ez nem pusztán méltányossági kérdés. Ha a vidéki Alföld apróbb gazdaságai nem tudnak alkalmazkodni, a folyamat végén nem csupán termésmennyiség csökken – hanem emberek hagyják el a tájat. A kiszáradó Kelet vízhiánya így egy másik, régóta ismert folyamatba csatornázódik bele: az elvándorlásba.
A megoldás nem egyetlen program, és nem is egyetlen döntéshozó kezében van. Ahhoz, hogy a talaj visszanyerje a vizet, szemléletváltás kell a jogszabályokban, a mérnöki gyakorlatban és a támogatási rendszerben egyaránt. A jó hír: tudjuk, mit kellene tenni. A rossz hír: az idő, amit elvesztegetünk, a talajban mérhető – és ott minden elveszített év egyre nehezebben hozható vissza.
