Bő két hónap telt el a Paloznaki Jazzpiknik óta. Egy fesztiválbeszámoló szempontjából ez már tekintélyes késés, hiszen a színpadokat rég lebontották, az újrahasznosítható poharakat elmosták, az Instagram pedig azóta még három másik nyári eseményt is eltemetett. Mégis érdekes most visszagondolni rá. Pagonyi Adrienn írása.
A testvéremmel a második napra mentünk, és valahol az este folyamán megszületett bennem a saját kategóriám Paloznakra: szeretemfesztivál. Tudom, hivatalosan ilyen nincs. Pedig lehetne.
Van élet a húszéves fesztiválozón túl
A fesztivál szóhoz meglehetősen stabil képanyag tartozik a fejünkben. Sátor, gumicsizma, hajnali négy, elveszett barátok, sorban állás valamiért, amire másnap már senki nem emlékszik pontosan, napokon át tartó köhögés a folyamatos pornyeléstől. Van, aki még mindig így bulizik, miközben felnőtt egy-két olyan generáció, amelyik továbbra is szeret zenét hallgatni, táncolni és nyári estéken emberek között lenni, csak közben egy kicsit igényesebb lett arra, hol és hogyan teszi ezt. Paloznak ebben pedig kifejezetten jó.
Ella Eyre-től a Septemberig
Ella Eyre nevét azon a péntek estén tanultam meg. Korábban valahogy teljesen elkerültük egymást, ami az ő karrierjét láthatóan kevéssé zavarta. Fél órával később már azon gondolkodtam, hogyan sikerült eddig kihagynom. Van valami különösen jó abban, amikor egy fesztivál nem kizárólag azt adja, amiért odamentél, hanem becsempész valami újat is a nyaradba, ami kis szerencsével a hűvösebb őszi napokon is veled marad.
Az Earth, Wind & Fire Experience már egészen más viszonyt teremtett a közönséggel. Ezek a dalok jó ideje velünk vannak, és érdekes látni, mennyire kevéssé számít ilyenkor, ki mikor született. A September első taktusainál ugyanolyan lelkesedéssel énekel a régóta rajongó szülő és az őt kísérő gyereke.
Ötvenévesen különösen szórakoztató megfigyelni, mennyire értelmetlenül próbáljuk életkorokhoz rendelni azt, mit „szokás” szeretni.
Aznap este egy harmincas brit énekesnő és az Earth, Wind & Fire zenéje ugyanolyan természetességgel fért meg egymás mellett, mint a közönségben a több generáció.
Egy ruha is tud régi ismerős lenni
A Paloznaki Jazzpiknik egyik szerethető tulajdonsága, hogy a zenén kívül is történnek dolgok. Így került az estébe például Tomcsányi Bori divatbemutatója, aminek külön örültem, mert néhány TOMCSANYI darab nálam is lakik.
Egy divatbemutatót pedig egészen más szemmel néz az ember, amikor előző héten még azon töprengett, hogy a szennyesben várakozó dizájner darabot bedobhatja-e a mosógépbe. Spoiler: nem szerencsés.
A divat jelenléte egyébként jól illik Paloznakhoz.
A fesztivál közönsége láthatóan szeret jól kinézni, és a Balaton-felvidéknek mára kialakult a maga nyári öltözködési kultúrája. A lenvászon ruhák, a kényelmes szandálok és a gondosan összeválogatott kiegészítők között azért bőven akad olyan összeállítás is, amelynek viselője valószínűleg több időt töltött a készülődéssel, mint amennyit később bevallana.
Egy ilyen közegben egy magyar tervező bemutatója teljesen természetes programpont. Ráadásul jó alkalom arra, hogy a hazai divat a kifutók és a divatszakmai rendezvények közönségén túl is megmutassa magát.
Borvidék, bor nélkül
Paloznak mégiscsak borvidék. A Jazzpiknik gasztronómiájának is természetes része a bor, én viszont ezt a részét idén kihagytam.
A fesztivál idején már egy ideje nem ittam alkoholt és különösebb elhatározás nélkül folytattam ezt ott is. Kíváncsi voltam, feltűnik-e majd a bor hiánya egy olyan közegben, ahol az alkohol szinte a díszlet része. Nem tűnt fel. Ez lett talán az este egyik érdekesebb felismerése. Meglepően sok társasági helyzethez tartozik automatikus italválasztás. A balatoni naplementéhez fröccs, a vacsorához bor, a fesztiválhoz valami a kezünkben, repohárban. Ezek olyan kulturális párosítások, amelyeken ritkán gondolkodunk.
Kiderült, hogy a koncert ugyanúgy működik alkohol nélkül.
A tánc is. Még az ismerkedés és a beszélgetés is, pedig ezekről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy némi alkohol társasági kenőanyagként nélkülözhetetlen.
Nekem azon az estén inkább az emberek számítottak. A testvérem, akivel hosszú idő után először buliztunk újra együtt, a régi és új ismerősök, akikkel összehozott az este, és az a könnyedség, ami valószínűleg egy jó fesztivál legfontosabb hozzávalója.
Egy hónap távlatából már alig tudnám pontos sorrendben rekonstruálni az estét és ez valószínűleg így van rendjén. Arra viszont pontosan emlékszem, mi maradt meg belőle: Ella Eyre, a régi dalok, a személyzet kedvessége, jó emberek és a biztos tudása annak, hogy ötvenen túl is pontosan annyira van helyem egy fesztiválon, amennyire kedvem van ott lenni.
A szeretemfesztivál kategóriát pedig ezennel megtartom.
