A Godot Intézetben figyeltem fel Nemes Zsuzsa festményeire. Követni kezdtük egymást a közösségi felületeken, egy ideig csak figyeltük egymás munkáit, míg végül megkerestem őt. Házak, kerítések, kertek és utcák: Zsuzsa festményein a hétköznapi táj egyszerre válik személyes emlékezetté és a változó világ lenyomatává. Gyenge-Rusz Anett interjúja.
A Pécsen élő festő számára a gyerekkor helyszínei, a családi örökség, a vidéki otthonok állandósága és a klímaváltozás okozta átalakulás szorosan összekapcsolódnak.
Idén a Várdai Művésztelep művészeti vezetőjeként a saját alkotói munkája mellett más művészek munkájának és a közös gondolkodás folyamatának alakításában is szerepet vállalt. Ezekről, valamint a festészethez fűződő viszonyáról, a gyerekkorról és a változásról beszélgettünk.
Gyenge-Rusz Anett: Debrecenben születtél, Pécsen élsz és dolgozol. Mit adott hozzá ez a két település ahhoz az emberhez és művészhez, aki ma vagy?
Nemes Zsuzsa: Mindkét város sokat adott a művészi orientáció és tudatosodás folyamatához, ugyanakkor életre szóló barátságokat is köszönhetek nekik. Sokáig Debrecen jelentette számomra a nagyvárost, ahová Hajdúszoboszlóról jártam át, az akkori nevén Medgyessy Ferenc Gimnázium és Művészeti Középiskolába.
A művészeti gimnáziumi közegben még igen félszegen mozogtam, mégis rátett egy „pályára”, amely tovább vitt a későbbi, már jóval tudatosabb tanulás és szellemi útkeresés irányába.
Az egyetemi évek alatt a csoporttársakkal töltött idő meghatározó volt a számomra.
Valahogy összeillettünk, emberileg és festőnövendékekként is. Volt bennünk egy rajongás a festészet hagyományos technikái iránt, amelyeket aztán ki-ki a maga sajátos módján épített be a műveibe. Az itt kialakult kapcsolatok a mai napig erősítenek, úgy hiszem, mindannyiunkat. Pécsről egy vargabetűvel el-, majd visszaköltöztünk.
Amikor a Doktori Iskola befejezése után elhagyni készültem a várost, rájöttem, hogy itt szeretnék élni, és nagy örömömre munkát is kaptam az egyetemen.
GYRA: Az élet leghétköznapibb szimbólumait – házak, kertek, kerítések, utcák – emeled az alkotásaid középpontjába. Van egyfajta rendezőelv, amelynek mentén kiválasztod őket, vagy benyomás alapján döntesz?
NZS: A házakat, kerteket, kerítéseket legtöbbször út közben vagy egy-egy séta alatt figyelem meg és fotózom le, általában benyomások, érdekes, a figyelmemet megragadó részletek miatt. Ugyanakkor a visszatérő témák valamilyen mintázatot is kirajzolnak.
Mondhatom úgy is, hogy vonzanak vagy érdekelnek bizonyos motívumok, hangulati elemek, ugyanakkor keresem is őket,
és gyakran tudatosan térek vissza egy-egy helyszínre, ahol a látott változások és állandóságok inspirálják a képeimet.
GYRA: A Kösely és a gyerekkorod emlékei nagyon szépen összekapcsolódnak az Időkapu a Kösely felett című munkádban, amely a 2024-es várdai kiállításod címadó darabja is volt. Ha most újra gyerekként állhatnál ott, vajon ugyanaz ragadná meg a figyelmed, mint anno?
NZS: Ha egy ma felnövő gyerekként állnék ott, akkor talán részben eltérő lenne, ami a figyelmemet megragadná, mert ma a gyerekeket egészen másfajta és sokkal több inger éri, amelyek a személyiség és az érdeklődés kialakulását is befolyásolhatják. Maga a táj is sokat változott ennyi idő alatt. De van egy olyan érzésem, hogy akkor is lennének állandó dolgok, amelyek ugyanúgy érdekelnének. Ha pedig egykori gyermekénem egy valódi időutazással itt teremne, ahogyan az „időkapu” szó értelmezéstől függően akár sci-fibe illő mivolta sugallhatja, akkor egészen biztosan más dolgok ragadnák meg a figyelmemet a megváltozott világ okozta kultúrsokk hatása alatt.
GYRA: A PTE archívumában találtam rá a 2015-ös, Gyermekkor címet viselő mestermunkádra. Ha ennek kapcsán a gyerekkorodra gondolsz, mi jut eszedbe először?
NZS: A gyerekkori rajzom jut eszembe, egy kölyökmacskákat körülvevő, puha és biztonságos fészekhez hasonló formáról, amely alapján részben készült a kép. Ennek kapcsán lényeges információnak tartom, hogy édesanyám fontosnak tartotta, hogy megőrizze a testvérem és az én gyerekkori rajzaimat is, és dokumentálja, hány évesen készítettük őket. Az archiváló hajlamot és a vele társuló aprólékosságot tőle tanultam, tőle örököltem.
GYRA: A címadásra visszatérve, úgy vettem észre, szereted az apró játékos megoldásokat. A magánéletedben is előfordul, hogy olyan kreatív egyszerűséggel oldod meg a dolgokat, ami másnak eszébe sem jutna?
NZS: Igyekszem bizonyos értelemben egyszerűsödni, és nem túlbonyolítani, „túlagyalni” a dolgokat. Rám is fér az ilyen irányú igyekezet. Ugyanakkor a frappánsnak ható műcímek végső formáját olykor hosszú gondolkodás, a felesleges és megközelítő megoldások kirostálása előzi meg. Máskor szinte azonnal és nagyon könnyen születnek meg. Szerintem a címadás is alkotás.
GYRA: A munkáid a kiszáradt fű, a szárazságtűrő növények és a hőség ábrázolásán keresztül a klímaváltozásra is felhívják a figyelmet. Téged inkább szorongással tölt el ez a jelenség, vagy a festészet éppen arra ad neked lehetőséget, hogy valahogy feldolgozd azt, amitől esetleg a valóságban tartasz?
NZS: Kimondottan szorongással, sőt inkább félelemmel tölt el, ahogy megváltozik körülöttünk a táj, a klíma. A festményeim egyfelől dokumentálják ezt a helyzetet, elsősorban azonban valóban a figyelem felkeltésének céljából készülnek ebben a témában. Egyre inkább úgy érzem, hogy a klímaváltozás ténye mindent átsző, sőt meghatároz. A festői témáimat illetően például nem választható el a kertek, házak jelenkori világának ábrázolásától. Ami a feldolgozást illeti… Úgy gondolom, hogy foglalkoznunk kell azzal, ami félelmetes, és ráadásul mindannyiunkat érint. A szorongást részben az is okozza, ha nem történik meg a szembenézés, nem cselekszünk, nem változtatunk a szokásainkon.
GYRA: A 2026-os Várdai Művésztelep központi témája az örökség volt. Mit viszel tovább az örökségedből tudatosan – amit a családodtól, a szülőhelyedtől, a mestereidtől kaptál –, és mi az, amit saját életedre formálva inkább már másképp csinálsz?
NZS: Festményeim témájául szolgáló kertek, kerítések, házak gyakran kötődnek Hajdúszoboszlóhoz, ahol felnőttem. Úgy érzem, nagyon jól ismerem ennek a kisvárosnak a kertjeit, kerítéseit, mégis minden változás vagy változatlanság érdekes számomra, és belülről épít, valahol én magam is vagyok. A családomhoz még több szálon kötődöm, mindenkitől viszek – remélem, képes vagyok vinni és továbbadni – valami nagyon fontosat. A fent említett változások és változatlanságok dinamikája itt is jelen van: folyton tanulunk abból, ahogy egy szerettünk például nehezen szabadul egy nehézségtől, esetleg épp fokozatosan letesz egy-egy lelki terhet vagy rossz berögződést, és másként kezd hozzáállni bizonyos problémákhoz. Szeretném az ilyen érzékeny, pozitív irányú átalakulásokat magam is megélni, és efelé igyekezni. Vannak dolgok, amelyekben szembemegyek a hagyományokkal, a családi mintákkal, például nem nyírom rövidre a füvet, ritkán vasalok és vegetáriánus vagyok. De a lelki stabilitáshoz az otthonról kapott sok jó ad alapot.
Nemrég elhunyt mesteremtől, Valkó Lászlótól szeretném megőrizni azt a fajta kritikus szeretetteljességet, amelyben a támogató, segítő hátteret őszinteséggel egészítette ki.
Így festőnövendékekként biztosak lehettünk benne, hogy komolyan vesz minket és a problémáinkat.
GYRA: A Várdai Művésztelepnek idén a művészeti vezetője is voltál. Mennyiben más úgy gondolkodni a művészetről, hogy nem (csak) a saját alkotásodért felelsz, hanem más művészek közös gondolkodásának eredményességéért is?
NZS: Számomra nagyon izgalmas volt látni, hogy a témát mennyire sokféleképp közelítették meg az alkotók. Mindenkit más foglalkoztatott a saját alkotói megközelítéséből, habitusából adódóan. Szerintem a közös gondolkodás megszületett a maga organikus módján a művésztelepen, a beszélgetések, az ismerkedés és a hely befogadó légkörének köszönhetően.
GYRA: Ha nem festő lennél, szerinted mivel foglalkoznál? Van olyan dolog, amit most is szívesen csinálnál, és mondjuk egy hétre kipróbálnád, milyen vagy benne?
NZS: Ha valami okból nem festő lennék, akkor filmeket, mozgóképet készítenék, vagy permakultúrás kertészkedéssel foglalkoznék.
GYRA: Aki nézi a képeidet, tulajdonképpen összeköti a saját belső világát az általad létrehozott vizuális ábrázolással. Ez azt jelenti, hogy minden alkalommal új univerzum épül. Milyen érzés ez számodra?
NZS: Nagyon örülök, ha tudnak kapcsolódni a képeimhez. Éppen ma kaptam egy kedves visszajelzést valakitől. Egy ideje lefotózza a vidéki kerítéseket, el is küldi nekem, és elmondja a helyek történeteit, amit tudni lehet róluk. Azt mondta, kezdi belelátni a festményeimet a vidéki kerítésekbe, és hogy olyan dolgok tűnnek fel neki, amelyek korábban nem. Szerintem a kapcsolódás alapja leggyakrabban a hasonló élmények, közös emlékezet, ahol a megfestett helyek atmoszférájának is fontos közvetítő szerepe van.
GYRA: A vásznaidon megjelenő vidéki otthonok sokszor évtizedeken át alig változnak, miközben a lakóik annál inkább. Te miben változtál a legtöbbet az elmúlt tíz-húsz évben?
NZS: Úgy érzem, hogy leginkább a gyerekeink születése óta változtam. Jóval aggodalmasabb lettem az addiginál. Emellett a figyelmem intenzitása megsokszorozódott, és bár gyakran vagyok fáradt, összességében mégis sokkal több erőt érzek magamban.
