Az első gyilkosságom idején még olvasni sem tudtam. Agatha Christie A hét számlap rejtélye című könyvében karikázgattam az ismerős magánhangzókat, miközben a szereplők egy holttesttel bajlódtak. Nekik a gyilkost kellett megtalálniuk, nekem az ábécé többi betűjét. Mire a könyv végére értem, olvasni is megtanultam, és azt is megértettem, hogy az angol úri társaságban a kifogástalan modor mögött olykor nettó aljasság lapul. Nem éppen szokványos olvasókönyv, de nálam bevált. Gyenge-Rusz Anett írása.
A hét számlap rejtélye 1929-ben jelent meg, és a talpraesett Eileen Brent „Bundle” nyomoz benne. Egy vidéki kastélyban nyolc ébresztőórával tréfálnak meg egy vendéget, akit másnap holtan találnak. Egy óra eltűnik, és máris indul a nyomozás. Nyolc ébresztőóra… Én már kettőnél megszakítanám a barátságot. Christie-nél a megoldás többnyire ott van az orrunk előtt. A végén kiderül, hogy már jóval korábban elárult mindent, csak mi nem vettük észre. Az ember becsukja a könyvet, és pár percig kifejezetten hülyének érzi magát. Aztán egyből leveszi a polcról a következőt.
Nálam a következő történet a képernyőn folytatódott, Sidney Lumet 1974-es Gyilkosság az Orient Expresszen című alkotásával, Albert Finney-vel Poirot szerepében. Gyerekként annyira megijedtem tőle, hogy utána alig tudtam elaludni. Természetesen rögtön látni akartam a következőt is… Az Orient Expressz elakad a hóban, egyik utasát meggyilkolják, Poirot pedig nekilát a nyomozásnak. Ingrid Bergman, Lauren Bacall, Sean Connery és Vanessa Redgrave is ott van a gyanúsítottak között. Bár engem akkor nem a sztárparádé érdekelt, hanem hogy melyikük hazudik, és rájövök-e előbb a megoldásra, mint Poirot. Nem jöttem rá. Cserébe még aludni sem tudtam.
Albert Finney után David Suchet lett számomra az igazi Poirot.
A brit színész 1989 és 2013 között alakította a detektívet, és azóta minden más változatot hozzá mérek. A mániákus rendszeretet, a hiúság, a bajusz és a sértődött arckifejezések együtt olyan embert alkotnak, akivel a való életben öt perc után összevesznék. Nyomozónak viszont zseniális. Suchet a rigolyák mögött az érzékeny, intelligens embert is megmutatta. Ezért nézem újra a sorozatot akkor is, ha már tudom, ki a gyilkos. Leginkább ősszel. Ha délután négykor már sötétedik, szívesebben foglalkozom azzal, ki mérgezte meg a házigazdát, mint a saját nyűgjeimmel. Egy angol kúria, néhány jól öltözött gazember és egy hulla. Régen tea járt mellé, ma rozé. Vagy fehér, vagy vörös. Mindegy, csak száraz legyen. C’est la vie, mesdames et messieurs!
Idén nyáron aztán a Csokonai Nemzeti Színház jóvoltából a debreceni Nagyerdei Szabadtéri Színpadon láthattam az Orlai Produkciós Iroda Éjféltájt című előadását, Gerald Verner színpadi átdolgozásában, Simon Kornél rendezésében. Ez volt az első színházi Christie-élményem. Nevile Strange, a híres teniszjátékos jelenlegi és volt feleségével együtt nyaral Lady Tressilian tengerparti házában. Amatőr hiba… A vendégek udvariasan gyűlölik egymást, aztán valakit meggyilkolnak. Csak az a meglepő, hogy ilyen sokáig vártak vele. Az Éjféltájt nem a holttest felmutatásával kezd, hanem a szereplők közötti feszültséggel. A szabadtéri előadásban ezt néhány jól időzített félmondat és pillantás is érzékeltetette. Száraz Dénes Thomas Royde-ként és Debreczeny Csaba Mathew Treves ügyvédként különösen tetszett. A történet végét már ismertem, mégis lekötött az előadás. Ilyenkor az a rossz, hogy nem lehet újraindítani, mint a Youtube-on.
Vélhetően nem látszik rajta, de azért vannak jelei, hogy öregszem.
Gyerekként azt akartam tudni, ki a gyilkos. Ma már legalább annyira érdekel, miért öl. A pénz, a féltékenység, a sértettség és az a sajátos emberi képesség, hogy valakit éveken át gyűlölünk, de azért minden vasárnap együtt ebédelünk vele. Christie pontosan tudta, attól, hogy valaki szépen beszél és tudja, melyik villával kell enni a halat, még lehet aljas szemétláda.
Azóta megtanultam olvasni, a sorok között is. Felismerem a hamis alibiket, gyanakszom a túlságosan ártatlan szereplőkre. Az életben is. Ettől persze még ma is rendszeresen sikerül átverniük. Könyvlapon innen és túl. Egyszer majd én is írok egy krimit. A szereplők a lábaim előtt hevernek, indítékból sincs hiány. Minden hasonlóság élő személyekkel természetesen a véletlen műve lesz. Legalábbis ezt írnám az első oldalra.
Talán az lesz az én első saját gyilkosságom.
