Korábban már beszámoltunk róla, hogy a közmédia teljes egészében megújul. Ehhez nyáron Grósz Judit miniszteri biztos kereste meg a WakeUp jelenlegi kiadóját, a Nemzetiség Kulturális és Médiacsoportot a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium nevében azzal a felkéréssel, hogy vegyen részt az MTVA szakmai egyeztetésében. Melynek eleget is tettünk egy részletes, 10 fő fejezetből és 37 oldalból álló szakmai javaslatcsomaggal.
Az ember gondolhatná azt, hogy minden simán megy előre. Majd utána jön a Fidesz és ismét csinál valamit, ami viccnek durva lenne, valóságnak pedig szürreális.
Van abban valami egészen sajátos politikai humor, amikor egy párt olyan embert jelöl a Független Közmédia Testületbe, aki már a bemutatkozásakor közli, hogy szerinte független újságírás nem is létezik. A Fidesz most pontosan ezt tette. Császár Attila jelölése azonban jóval többről szól, mint egy szerencsétlen személyi döntésről. Marczinka Mátyás véleménye következik.
A függetlenség tagadásával a függetlenség őrének jelentkezni
Meg kell hagyni, a Fidesz ezúttal sem aprózta el a politikai iróniát. A Független Közmédia Testületbe azt a Császár Attilát jelölte, aki a parlamenti meghallgatásán lényegében kijelentette: nem hisz a független és pártatlan újságírás létezésében.
Ez körülbelül olyan, mintha egy tűzvédelmi bizottságba olyan szakembert delegálnánk, aki szerint a tűzoltás eleve értelmetlen, hiszen előbb-utóbb úgyis minden elég. Persze lehetne azt mondani, hogy legalább őszinte volt. Valóban meg kell hagyni, hogy az őszinteség érték. Csakhogy önmagában még nem szakmai alkalmasság.
Különösen akkor nem, ha valaki éppen annak az alapelvnek a védelmére jelentkezik, amelynek a létezését is megkérdőjelezi.
Nem az a baj, hogy valakinek van politikai véleménye
Császár Attila azzal érvelt, hogy az újságírók sem lehetnek függetlenek, hiszen ők is választanak négyévente, és valamennyien rendelkeznek politikai meggyőződéssel. Ez első hallásra akár logikusnak is tűnhet. Csakhogy egy alapvető szakmai különbséget elegánsan figyelmen kívül hagy.
A politikai vélemény és a politikai érdekeket kiszolgáló újságírás nem ugyanaz.
Egy újságírónak természetesen lehet világnézete. Lehet konzervatív, liberális, baloldali vagy éppen egyik politikai közösséggel sem azonosuló ember. A szakmai függetlenség nem azt jelenti, hogy a szerkesztőség munkatársait megfosztják a szavazati joguktól, vagy belépéskor kötelezően leadják a világnézetüket a portán. Azt jelenti, hogy az újságírók a tényeket nem a politikai szimpátiájuk alapján válogatják ki. Hogy a kellemetlen kérdéseket a saját politikai oldaluknak is felteszik. Hogy egy hír értékét nem az határozza meg, kinek használ és kinek árt.
Mindenekelőtt azt, hogy az újságíró nem keveri össze a nyilvánosság tájékoztatását a politikai kommunikációval.
Ez nem valami elérhetetlen, romantikus újságírói álom. Ez a szakma egyik legalapvetőbb követelménye.
A kérdezés jog, a tisztességes kérdezés szakmai kötelesség
Császár Attila természetesen visszautasította a propagandista jelzőt, és arra hivatkozott, hogy neki újságíróként az volt a dolga, hogy kérdezzen. Ebben történetesen igaza van. Csakhogy nem mindegy, hogyan. A Telex beszámolója például felidézi, amikor a riporter a repülőtéren arról kérdezgetett tiszásokat, hogy agyhalottak-e. Nyilván ez is egy kérdő mondat. Nyelvtanilag legalábbis nehéz lenne vitatni.
Az újságírás azonban nem attól válik újságírássá, hogy egy mondat végére kérdőjelet teszünk.
A kérdés lehet tényfeltáró, számonkérő, kritikus, de lehet megalázó, manipulatív vagy kifejezetten provokatív is. A kettő között nem pusztán stilisztikai különbség van, hanem szakmai és etikai kérdések húzódnak meg.
A kritikus újságírás célja válaszokat kapni. A politikai provokációé sokszor inkább az, hogy előállítson egy jól használható jelenetet.
Ezt a különbséget pedig egy közmédia működését felügyelő testület leendő tagjának különösen fontos lenne értenie.
A közmédia nem a mindenkori hatalom családi vállalkozása
A történet legfontosabb kérdése mégsem Császár személye. Hanem az, hogy mit tekintünk közszolgálati médiának. A közmédia nem kormányzati sajtóiroda és nem is lehet az. Nem a mindenkori politikai többség kommunikációs részlege, és végképp nem valamelyik párt kampánycsapatának közpénzből fenntartott televíziós változata.
A közmédia feladata a társadalom egészének tájékoztatása.
A kormányt támogató választóé ugyanúgy, mint az ellenzékié. A politikailag aktív állampolgáré éppúgy, mint azé, aki egyik párttal sem kíván azonosulni. Itt úgyanúgy a jobboldali álláspontnak is helye van benne. Ahogy minden más releváns álláspontnak is.
A sokszínűség nem egyenlő a pártpolitikai elfogultság intézményesítésével.
A Független Közmédia Testületnek éppen azért van jelentősége, mert a feladatai közé tartozik a közmédia működésének és gazdálkodásának ellenőrzése, valamint annak vizsgálata, hogy érvényesülnek-e a közszolgálatiság alapelvei. Ehhez nem politikai vélemény nélküli emberek kellenek. Olyan szakemberekre van szükség, akik képesek a saját meggyőződésük fölé helyezni a közérdeket.
Nemzeti közmédia? Rendben. De kié a nemzet?
Császár szerint a Független Közmédia Testület helyett szerencsésebb lett volna a „nemzeti testület” elnevezés. Ez önmagában persze nem ördögtől való elképzelés. A közmédia valóban nemzeti intézmény. De hadd tegyek fel egy kérdést.
Mióta zárja ki egymást a nemzeti jelleg és a függetlenség? Miért kellene választanunk a kettő között?
Egy valóban nemzeti közmédia éppen attól nemzeti, hogy minden állampolgárt szolgál, nem csupán azokat, akik a mindenkori hatalommal értenek egyet. Bár a nemzeti szót az idén áprilisban csúnyán megbuktatott Orbán-kormány megtépte és kisajátította, más nemzeti jelképekkel együtt.
Azonban a nemzet nem azonos egyetlen párttal. Még akkor sem, ha időnként egyes politikai szereplők hajlamosak ezt a két fogalmat szinonimaként használni.
A nemzeti közmédia nem attól lesz nemzeti, hogy annak nevezzük. Hanem attól, hogy senkinek nem kell politikai hovatartozása miatt idegennek éreznie magát a saját közmédiájában.
A bizottság nemet mondott. A kérdés azonban megmaradt.
Császár jelölését végül a parlament Művelődési Bizottsága négy igen és hét nem szavazattal elutasította. Álláspontom szerint helyesen.
Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a Fidesz által javasolt minden szakembert eleve alkalmatlannak kellene tekinteni. Valószínűleg vannak közöttük is alkalmas jelöltek, akik jó mélyen megbújtak a propaganda mögött. A valódi függetlenségnek éppen az a próbája, hogy a szakmai mércét nem váltogatjuk attól függően, ki állítja a jelöltet.
A politikai múlt önmagában nem kizáró ok. A szakmai hitelesség hiánya viszont nagyon is lehet az.
A mostani jelölés számomra azért különösen tanulságos, mert megmutatja, mennyire eltérően gondolkodhatunk ugyanarról a fogalomról. Van, aki a függetlenséget szakmai követelménynek tekinti. Más pedig olyan illúziónak, amelyről jobb lenne végre lemondani. Én az előbbiben hiszek.
Nem azért, mert azt gondolom, hogy léteznek tévedhetetlen, tökéletesen objektív újságírók. Hanem mert meggyőződésem, hogy egy szakma értékét nem az határozza meg, képes-e minden helyzetben hibátlanul megfelelni az elveinek, hanem az, hogy egyáltalán hajlandó-e azok szerint dolgozni.
A függetlenség nem automatikusan jár egy sajtóigazolvánnyal, egy szerkesztőségi székkel vagy egy hangzatos intézményi névvel. Nap mint nap bizonyítani kell.
A közmédia függetlensége ráadásul nem pusztán újságírói belügy. A társadalom érdeke és joga.
Mert a közmédia nem az újságíróké. Nem a kormányé. Nem a pártoké. A közmédia a közé.
Talán éppen ezért lenne szerencsés, ha azok, akik a függetlenségét hivatottak őrizni, legalább abban egyetértenének, hogy van mit megőrizni.
Mert ha már a függetlenség őrei sem hisznek a függetlenségben, akkor tényleg nem sok minden marad. Legfeljebb egy újabb testület, néhány szép tisztség és egy név, amelyet hamarosan már senki sem vesz komolyan.
