2024-ben 1601 ember halt meg öngyilkosság következtében Magyarországon, 2025-ben pedig 1484. Magyarország sokat változott ezen a téren az elmúlt évtizedekben, hiszen az 1980-as években még a világ egyik legmagasabb öngyilkossági arányát mutatta az ország. Azóta jelentősen csökkent a szám, de évente közel másfél ezer ember jut el odáig, hogy az élete így érjen véget. Erdős Renáta írása.
A férfiak körében továbbra is jóval gyakoribb az öngyilkosság okozta halálozás, mint a nőknél, ami mögött összetett társadalmi és lelki okok húzódnak meg. Többek között az is, hogy sok férfi számára még mindig nehezebb segítséget kérni vagy nyíltan beszélni a saját mentális állapotáról.
A statisztikák azonban könnyen eltávolítanak bennünket attól, amiről valójában szó van. Ezek mögött az emberek mögött különböző történetek állnak. Családok veszítették el valamelyik tagjukat, gyerekek maradtak szülő nélkül, szülők próbálták túlélni a saját gyermekük halálát. Barátok és testvérek keresik ilyenkor azt a pillanatot, amikor talán még másképp alakulhatott volna minden. Egy öngyilkosság után mindig maradnak kérdések, amelyekre sokszor már nincs kitől választ kapni.
Ez a cikk mégsem elsősorban azokról szól, akik végül eljutottak idáig. Arról szeretnék beszélni, mit teszünk mi azokkal az emberekkel, akik már eleve bajban vannak, és hogyan változtatja meg a közösségi média azt, ahogyan egymáshoz viszonyulunk.
Amikor a képernyő mögött eltűnik az ember
Van valami nyugtalanító abban, ahogyan a közösségi média képes megváltoztatni az emberek viselkedését. Olyan mondatokat írunk le idegenekről, amelyeket valószínűleg nem mondanánk ki, ha az érintett ott állna előttünk. A képernyő távolságot teremt közöttünk, és ezzel együtt valami más is eltűnik, mégpedig annak az érzése, hogy a másik oldalon egy valódi ember van.
Egy tragédiáról szóló hír alatt már perceken belül megjelennek azok, akik pontosan tudják, mi történt. Tudják, mit kellett volna tennie annak, akiről a cikk szól. Megmondják, milyen ember volt, hol rontotta el, és miért érdemelte meg azt, ami vele történt. Sokszor néhány mondat alapján születik meg egy teljes életre szóló ítélet, miközben a kommentelőnek fogalma sincs arról, mit élt át az az ember, akiről éppen véleményt formál.
Az öngyilkosság témaköre különösen kegyetlen reakciókat képes kiváltani.
Ha valaki még csak beszél arról, hogy nem akar tovább élni, hamar megjelennek azok, akik szerint csupán figyelmet akar. Mások kijelentik, hogy aki valóban meg akar halni, az nem beszél róla. Amikor pedig megtörténik a tragédia, néhány kommentelő már azt írja, hogy egy hülyével kevesebb, vagy egyszerűen annyival intézi el valaki halálát, hogy úgy kell neki. A legmegdöbbentőbb talán mégis az, amikor egy öngyilkosságról szóló hír alatt nevetős emojik jelennek meg.
A közösségi média valahogy képes elfeledtetni velünk, hogy minden történet mögött vannak emberek. Egy profilkép, egy név vagy egy újságcikk szereplője már nem ugyanazt jelenti számunkra, mint az a személy, aki ott ülne velünk szemben. Nem látjuk a családját, a félelmeit, azokat az éveket, amelyek elvezettek odáig, ahol végül tartott. Így sokkal könnyebb ítélkezni.
„Csak feltűnősködik”
Talán az egyik legveszélyesebb mondat, amelyet egy öngyilkossági gondolatokkal küzdő ember hallhat, hogy csak figyelmet akar. Mintha a figyelem iránti vágy önmagában bizonyítaná, hogy nincs is valódi baj. Pedig érdemes lenne elgondolkodni azon, miért akar valaki ennyire kétségbeesetten figyelmet.
Lehet, hogy hosszú ideje próbál segítséget kérni, csak eddig senki nem vette komolyan.
Előfordulhat, hogy nem tudja, hogyan fogalmazza meg azt, ami benne történik. Van, aki dühösen beszél a fájdalmáról, más bezárkózik, és akad olyan is, aki újra meg újra próbál jelezni a környezetének, mert még mindig reméli, hogy valaki végre észreveszi.
A segítségkérésnek nincs egyetlen, mindenki számára elfogadható formája. Az ember, aki bajban van, nem feltétlenül tudja nyugodtan és érthetően elmagyarázni, mi történik vele. A kétségbeesés sokféleképpen megjelenhet, és kívülről nem mindig könnyű felismerni. Mégis sokszor azt várjuk el, hogy a másik ember úgy szenvedjen, hogy az számunkra kényelmes maradjon. Ne beszéljen túl sokat róla, ne legyen kellemetlen a jelenléte, és főleg ne kényszerítsen bennünket arra, hogy komolyan vegyük azt, ami vele történik.
Ha valaki nyíltan kimondja, hogy bajban van, máris gyanússá válhat.
A figyelemkeresés vádja pedig sokkal könnyebb válasz, mint annak elfogadása, hogy az illető valóban olyan mélyen van, ahonnan egyedül már nem biztos, hogy fel tud jönni.
A tömeg mindig tudja, mit kellett volna csinálni
A közösségi média kommentmezőiben különös magabiztossággal születnek ítéletek olyan emberekről, akiket a hozzászólók soha nem ismertek. Egy újságcikkből, néhány kiragadott mondatból vagy egy rövid videóból képesek vagyunk eldönteni, milyen ember áll előttünk.
Valaki rossz anya lesz, más önző férj, gyenge ember vagy egyszerűen bolond, miközben az egész életéből talán néhány percnyi információ áll rendelkezésünkre.
Az internet azt is elhitette velünk, hogy mindenről muszáj véleményt mondanunk. Ha egy történet megjelenik előttünk, rögtön reagálni kell rá. Azonnal el kell dönteni, kinek van igaza, ki a hibás, és mit kellett volna másképp csinálnia. A bizonytalanság nem népszerű a közösségi médiában. Sokkal kevésbé vonzó azt írni, hogy nem ismerjük a teljes történetet, mint határozottan kijelenteni, hogy pontosan tudjuk, mi történt.
A tömeg működése ráadásul különösen veszélyes lehet. Egyetlen kegyetlen mondat után könnyebben érkeznek a következők. Ha valaki kap néhány kedvelést egy bántó hozzászólásra, az azt az érzetet keltheti, hogy mások is egyetértenek vele. Lassan eltolódnak a határok, és mire észrevennénk, már olyan mondatok jelennek meg egy ember haláláról, amelyeket talán személyesen senki nem merne kimondani.
Az internet mindent képes fogyaszthatóvá tenni. Egy családi tragédiát ugyanúgy betesz a hírfolyamba, mint egy vicces videót vagy egy reklámot.
Elolvassuk, reagálunk rá, esetleg megosztjuk, majd néhány perc múlva már teljesen más tartalom köti le a figyelmünket. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy egy idő után érzéketlenebbé válunk.
Naponta találkozunk balesetekkel, háborúkkal, betegségekkel és emberi tragédiákkal. A folyamatos információáradat mellett lehetetlen lenne minden egyes történetet valódi súlyával együtt magunkba engedni. Ezért valamilyen módon védekezünk ellene. Távol tartjuk magunktól, és egy idő után könnyebb azt mondani, hogy ez csak egy újabb hír. Csakhogy annak, akiről a cikk szól, nem csak egy hír volt az élete. Ő valakinek a gyereke volt, valakinek a társa.
Amikor egy tragédia bekerül a közösségi médiába, könnyen elveszíti a személyességét.
Számok, reakciók és kommentek veszik körül, miközben maga az ember lassan eltűnik belőle. A történet megmarad, a részleteken lehet vitatkozni, lehet hibást keresni, lehet rajta felháborodni, de egy ponton már kevesen gondolnak arra, hogy valahol egy család ugyanabban az időben próbálja feldolgozni azt, ami velük történt.
Mit lát ebből az, aki maga is bajban van?
Egy öngyilkosságról szóló cikket nem kizárólag azok olvasnak, akik kíváncsiak egy tragédiára. Ott lehet a kommentelők között valaki, aki maga is régóta küzd. Talán napok óta nem alszik rendesen, mert egyre sötétebb gondolatokkal fekszik le. Lehet, hogy már hónapok óta úgy érzi, csak teher a családjának, és fogalma sincs, hogyan kellene kimondania azt, ami benne történik.
Az öngyilkossági gondolatokkal küzdő ember sem mindig akar egyértelműen meghalni.
Gyakran a fájdalomnak szeretne véget vetni, annak az élethelyzetnek, amelyben már nem lát kiutat. Elképzelhető, hogy egyszerre fél attól, amit gondol, és közben azt reméli, valaki mégis megállítja.
Egy ilyen ember is megnyithatja azt a cikket. Elolvassa a történetet, majd lejjebb görget a hozzászólásokhoz.
Ott találja azokat a kommenteket, hogy csak feltűnősködött. Gyáva volt, hogy egy hülyével kevesebb. Mi marad meg belőle? Lehet, hogy pontosan azt erősítik meg benne ezek a mondatok, amitől már régóta fél. Hogy nem mondhatja el senkinek, mert nem értenék meg. Hogy kinevetnék, gyengének tartanák, vagy egyszerűen csak azt mondanák neki, szedje össze magát.
Egy komment megírása néhány másodperc. A következményeit azonban soha nem láthatjuk teljesen.
Amikor egy ember már eleve azt érzi, hogy nincs helye a világban, különösen veszélyes lehet újra és újra azzal találkoznia, hogy mások milyen könnyedén mondanak le azokról, akik nem bírják tovább.
A közösségi média nem csak tükröt tart
Sokszor halljuk azt a mondatot, hogy a közösségi média egyszerűen megmutatja, milyenek az emberek valójában. Ebben biztosan van igazság, de talán ennél többről van szó.
A folyamatos online jelenlét alakítja is a viselkedésünket.
Hozzászokunk ahhoz, hogy gyorsan reagáljunk. Egy történet megjelenik előttünk, mi pedig néhány másodperc alatt eldöntjük, mit gondolunk róla. A hírfolyam tempója nem kedvez annak, hogy hosszasan mérlegeljünk vagy megpróbáljuk megérteni a másik nézőpontját. Mire igazán elgondolkodnánk valamin, már érkezik a következő történet.
Az emberi sorsok is ebben a tempóban válnak fogyaszthatóvá. Egy pillanatra megérintenek bennünket, aztán továbbgörgetünk. Egy tragédia mellett ugyanazzal a mozdulattal haladunk tovább, amellyel korábban egy receptet vagy egy vicces videót néztünk meg. Talán ez az egyik oka annak is, hogy a közösségi médiában könnyebben elveszítjük az empátiánkat. Nem azért, mert mindenki eredendően kegyetlen, hanem mert olyan mennyiségű emberi történettel találkozunk naponta, amelyhez lehetetlen lenne mindegyikhez valódi érzelmi kapcsolatot kialakítani. A probléma az, amikor a távolságtartásból közöny, a közönyből pedig kegyetlenség lesz.
Kinek a felelőssége a kommentmező?
Amikor egy cikk alatt elszabadulnak az indulatok, könnyű azt mondani, hogy mindenki a saját hozzászólásáért felel. Ez természetesen igaz is. A kegyetlen mondatot egy ember írja le, és nem lehet minden alkalommal az algoritmust vagy a közösségi oldalt hibáztatni miatta.
Mégis érdemes feltenni a kérdést, hogy hol ér véget a média felelőssége.
Egy szerkesztőség munkája valóban befejeződik abban a pillanatban, amikor megjelenik a cikk? Mi történik azután azzal a tartalommal, amely alatt emberek százai kezdik el egymást hergelni, vagy egy tragédia szereplőjét gyalázni?
Az öngyilkosság különösen érzékeny téma. A szakmai ajánlások régóta hangsúlyozzák, hogy a médiának felelősen kell beszámolnia az ilyen esetekről, mert a megjelenés módja hatással lehet azokra is, akik maguk is veszélyeztetettek. A digitális térben azonban már nem csak maga a cikk számít. A közölt anyag elolvasása után az olvasó a kommentekkel is találkozik, és nem tudhatjuk, hogy milyen hatással lesznek rá az ott olvasott mondatok.
Egy szerkesztőségnek természetesen nem könnyű folyamatosan moderálnia több száz vagy akár több ezer hozzászólást. Az algoritmusnak ráadásul az aktivitás az érdeke, és a felháborodásból általában sok lesz. Ettől még nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy vannak helyzetek, amikor a kommentmező önállóan is árthat.
Talán itt is szükség lenne arra, hogy bizonyos témákat másként kezeljünk. Egy öngyilkosságról szóló cikk alatt hagyni, hogy az emberek szabadon megalázzanak egy bajban lévő vagy már meghalt embert, nem feltétlenül jelenti a véleményszabadság védelmét. Néha egyszerűen arról van szó, hogy nincs senki, aki időben megálljt mondana.
A probléma súlyát azok a perek is mutatják, amelyekben már nem csupán kutatók vagy civil szervezetek kérdőjelezik meg a közösségi média működését.
2026 júliusában négy amerikai család indított pert a Meta, a TikTok, a Snapchat és a YouTube ellen, miután gyermekeik öngyilkosság következtében haltak meg. A keresetek szerint a fiatalok éveken át tartó közösségimédia-használata súlyos mentális problémákkal, alvászavarokkal, depresszióval, szorongással és öngyilkossági gondolatokkal járt együtt, miközben a platformok nem kezelték megfelelően az általuk ismert kockázatokat.
Ezek az ügyek természetesen önmagukban nem bizonyítják, hogy egyetlen platform vagy annak egy konkrét funkciója okozta volna a fiatalok halálát. Azt azonban világosan megmutatják, hogy a közösségi média mentális egészségre gyakorolt hatása már nem pusztán társadalmi vita tárgya, hanem bíróságokon is vizsgált kérdés.
Nem kell tudnod, hogyan ments meg valakit
Talán azért reagálunk olyan rosszul, amikor valaki az öngyilkossági gondolatairól beszél, mert megijedünk. Nem tudjuk, mit kellene mondani, félünk attól, hogy rosszul reagálunk, vagy attól, hogy valóban komolyan kell vennünk azt, amit hallunk. Pedig nem kell mindenkinek szakemberré válnia ahhoz, hogy emberként forduljon a másik felé. Nem kell megoldanunk valaki teljes életét, és nem kell azonnal választ találnunk minden problémájára. Az is sokat jelenthet, ha nem vitatkozunk a fájdalmával, és nem próbáljuk meggyőzni arról, hogy valójában nincs oka így érezni.
Aki bajban van, annak gyakran már az is segítség, ha valaki komolyan veszi. Ha meghallgatják anélkül, hogy kinevetnék vagy elítélnék.
Ha valaki ott marad mellette, amíg segítséget keresnek. A közvetlen veszélyt természetesen mindig komolyan kell venni. Ilyenkor szakemberre, segélyvonalra vagy sürgős esetben azonnali segítségre van szükség. A környezet szerepe azonban akkor is fontos, ha nem tudjuk pontosan, mit kell tennünk. Sokszor az első lépés egyszerűen az, hogy nem hagyjuk egyedül az embert azzal, amit éppen átél.
Nem tudhatjuk, ki olvassa
Talán ezt kellene észben tartanunk minden alkalommal, amikor leírunk valamit a közösségi médiában. Nem tudhatjuk, ki fogja elolvasni. Egy öngyilkosságról szóló cikk alatt megjelenő hozzászólást láthatja egy anya, aki elveszítette a gyermekét. Elolvashatja egy testvér, aki még mindig próbálja feldolgozni, miért nem tudott segíteni. Ott lehet a kommentelők között valaki, aki maga is hasonló gondolatokkal küzd, és éppen azon gondolkodik, hogy beszéljen-e róla valakinek.
Nem tudjuk, melyik mondat marad meg benne.
Talán egy kegyetlen hozzászólás csak néhány másodpercig fáj. Az is lehet, hogy napokkal később is ugyanazok a szavak járnak a fejében. Egy olyan ember számára, aki már eleve azt gondolja, hogy senkinek sem hiányozna, minden újabb megerősítés súlyosabb lehet, mint amilyennek kívülről látszik. A kedvesség hatását sem tudjuk mindig felmérni. Egyetlen emberi mondat, egy őszinte kérdés vagy annak kimondása, hogy nincs egyedül, olykor többet jelenthet, mint gondolnánk. Ezért számít, hogyan beszélünk egymással akkor is, amikor azt hisszük, az érintett úgysem hallja.
Ha te vagy valaki a környezetedben bajban van
Az öngyilkossági gondolatokat mindig komolyan kell venni. Ha valaki arról beszél, hogy kárt tenne magában, fontos, hogy ne maradjon egyedül, és mielőbb segítséget kapjon.
A Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetségének 116-123-as száma ingyenesen, a nap 24 órájában hívható. Közvetlen életveszély esetén a 112-es segélyhívót kell hívni.
